Futni a Népligetben - Pest két arca

Ahogy az előző bejegyzésben is már említettem, erősen szokom Pestet. Szokom, még nem mondanám magam igazán pestinek, viszont múlt héten hatalams áttöréshez értem: először mertem elindulni otthonról zenét hallgatva.
Ez nálam hatalmas szó, nem mindehol és nem mindig vagyok erre képes. Nápolyban például egyszer sem sikerült, míg Szegeden vagy Baján bármikor. Meg kell jegyezzem, most már sokkal kellemesebb a BKV-zás, kevesebb hülyeséget kell hallgatnom.

Ezen felbuzdulva, illetve azon a rengeteg adrenalinon pörögve, ami a szakdogám 98%-os állapotával jár, tegnap eldöntöttem, hogy bár fújt a szél és szemerkélt az eső, de csak nekiindultam futni. Viszont a városban nem vagyok hajlandó, főleg nem a nyolcon keresztül, így felpattantam a 9-es buszra, hogy azzal menjek ki a Népligetbe.
Már amikor leültem, egy fura külsejű pasas erősen megbámult vagy egy jó fél percig pislogás nélkül, mire én válaszként látványosan zenét hallgattam.
Ám mikor odaért a busza  Népligethez és odaálltam az ajtóhoz leszálni, a pasas megszólalt:
-Ennyi súllyal én is tudnék futni, kisanyám! Mi, van benned vagy 60 kiló? Apád is tudodd futni, meg anyád is ám kisanyám! Aztán gyógyszerre tették! De majd meglátod te is, kisanáym! Majd meglátod!
Ennél látványosbban már aligha tudtam volna zenét hallgatni és úgy tenni, mintha egy szót sem értenék abból amit magyaráz.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indultam neki a körömnek. A Mekitől indulva futottam egy fél ligetet ( kb 2,5 km, kezdésnek bőven jó), hogy aztán megálljak a külső edzőgépeknél kicsit még "gyúrni".
Meglepetésemre nem találtam üresen a terpet: a sígépen egy kedves arcú, hatvanas ázsiai bácsi lépkedett barna bőrcipőben, szürke szüvetnadrágban, sötétkék polárpulcsiban. Kedvesen rám nézett, aztán folytatta az edését.
Én felmásztam a másik fajta sígépre és nekiálltam lépkeni, de vagy 5 perc után ráuntam, gondoltam váltok, mire a bácsi rámnézett, és tört magázódással megkérdezte, hogy akarok-e arra a gépre menni. Én megköszöntem, majd csendben folytattuk az edzést egymás mellett.
A buszos eset után őszintén jól esett ez a kis kedvesség. Még vagy 20 percig lépkedtünk meg tekertünk egymás mellett, aztán én lefutottam a maradék fél kilóméteremet, meg még egy kicsit a buszra és irány haza.

De ez mindenképpen tanulságos volt, és mintapélda arra, hogy tud ez a város egyszerre könyörtelen és kedves lenni. Bár attól még mindig nem szeretem.

Béke&sajt&futás

BKV őrületek - heti ömlesztés

Bár most nagyon nem ennek lenne itt az ideje, mivel én jelenleg hivatalosan nyakig ülök a szakdolgozat gyötrelmeiben, de már pár napja érlelődött bennem, hogy ki kellene írni a heti BKV és munkahelyi tapasztalatokat.
Mióta csak Pesten élen, és ennek lassan már egy fél éve, szinte minden nap csak azzal szembesülök, mennyire is nagy itt az egy főre jutó hülyék aránya.
Kezdeném a múlt hétvégével: 83-as trolin egy srác és egy lány ül mögöttünk, munkáról beszélgetnek, hogy mennyire ki tud borulni a főnök. Csaj eléggé pestilányka kinézetű, így aztán kifejezetten meglepett, mikor nagy életbölcsességgel teli hangon közölte a sráccal, hogy mikor a főnök kiakad, akkor ő csak arra gondol amikor még hátizsákos turista volt és mezítláb ült a függőágyban. Bár ez leírva nem tűnik annyira furának, azért a hangsúlyt hallani kellett volna.
Heti nagy kedvenc volt a 4-6-os villamoson egyik reggel, mikor a Blahán felpattant a vilire 3 tar kopasz srác, természetesen a langyos idő ellenére is bomberben, illetve a lazábbja már farmerdzsekiben. Nagy beszélgetésbe elegyedtek a munkáról, majd mint ezer éve elszakadt testvérek, megörültek, hogy a harmadik srác (a kontextus alapján eddig csak az egyiknek ismerőse) pincér, így már hárman voltak vendéglátós gárdistások. És ha már ennyire megörültek, sztorizgatni kezdett a pincér srác nagy vidáman, hogy a múltkor majdnem megfejelt egy cigányt. De ami még jobb, hogy még a régi munkahelyén majdnem megkéselte a munkatársát, mert "kurvaanyázott".
-Felkaptam az ekkora konyhakést - két tenyerét egymástól vagy fél méter távolságra tartva, amit azért még egy éttermi konyhakés esetén is enyhe túlzásnak éreztem, - és odatartottam felé: mit mondtál, he?
Válaszképp a másik két srác hangos hahotában tört ki és büszkeségtől csillogó pillantásokat vetettek rá.
Következő reggel a Harminckettesek tere környéki dugó miatt ismét villamosozásra kényszerültem. Mikor felszálltam, már az egymással szembeni üléseken ült két lány: az egyik a telefonját böngészte unottan, szemben a barátnője meg igazi kabbef@aszom fejjel szemlélte a villamos utasközönségét. Miután mindenkiről gondolatban eldöntötte, hogy egy utolsó tróger senkiházi, előkapta az almafonját és hangosan ecsetelni kezdte az unott képű barátnőjének, hogy akkor ő most szelfizni fog. Ebben egyébként az volt a poén, hogy szegény lánynak egy fognyi szünet volt a két felső metszőfoga között, ami még egy plusz árnyalatot adott az amúgy is savanyú arckifejezésének. De persze rendes fiatal huszonéves módjára ő sem mosolygott hanem csücsörített, majd az első néhány sikertelen próbálkozás után átült az ablak alatti műanyag párkányra, mert ott jobbak a fényviszonyok, majd a csücsör-katt-csücsör-katt sorozatok közben hangosan elkezdett panaszkodni a még mindig unott képű barátnőjének, hogy mekkora gáz már, hogy az ő oldalát bökdösik táskával. Nem igazán tudom mi mást várna az ember reggel nyolckor a tömött villamoson... Majd hogy még rosszabbá tegye a helyzetet, elkezdte a barátnőjét is csapkodni a táskájával, miközben hangosan kiabált, hogy "jajjbocs"meg "jajjneharaguggyámá", majd mikor la akart szállni, odaröffentett a mellette álló nagyjából ötvenes nőnek, hogy "bocs, elengednél?".
Ilyenkor szoktam azért elgondolkozni, hogy lehet mégis inkább zenét kéne hallgatnom reggel, hátha kevésbé kapna el a pestbetegség.
Ezektől egyébként csaj egy jobb (vagy rosszabb) tömegközlekedési sztoriszerző lehetőség van és az péntek és szombat éjjel/hajnalban a 4-6-os villamos, ahol a legutóbbi alkalommal a Blahától a Harminckettesekig azt hallgattam, amint két pár részegen egymással beszélget, majd az egyik srác cinkosan kitálalja, hogy hogy vette rá a barátnőjét az anális szexre.
Szóval kulturálódom, éljen a magyar főváros!!

Egy év sok idő, változik a nő

Konkrétan egy éve nem írtam. Pontosabban egy éve és 6 napja.

És hogy mi történt az elmúlt egy évben?

• Szakdogát írtam (amit aztán a bürokrácia labirintusán keresztül tudtam csak beadni, de szinte csak azért, hogy aztán nyilván vissza is dobhassák - valahol itt értem el arra a pontra, hogy én egy életre befejeztem az SZTE Olasz tanszékével. Aztán persze nem, mert idén tavasszal újra meg kell vívni ezt a csatát.)
• Orosz nyelvvizsgára készültem - és meg is lett. Középfokú. Büszke vagyok rá, innentől jöhetne a felsőfok.
• Olasz néptáncosokat gárdíroztam egy hétig Budapesten - küzdöttem a hisztis szicíliai signorákkal és signorékkal, viszont megismertem valakit, aki nagyon jó barátom lett és rengeteg trutyin átsegített a nyár folyamán.
• Horvátország - ezúttal családosan. Napsütés, kirándulás, lelki válság, trutyikupac nr1
• Jogosítványt szereztem - de nem szereztem meg (ezt most milyen szépen lehetett volna oroszul a folyamatos igével érzékeltetni mindenféle extra magyarázat nélkül..). Rájöttem, hogy a vezetés jó dolgo, és hogy tök jól vezetek, de nem bírom a forgalmi vizsga súlyát.
• Fát vágtam - ami persze kissé túlzás, de tény, hogy voltam kint erdőn is fát vágni, hordtam darabolt tuskókat robikapával, építettem csirkeólat és más egyéb parasztlányi tevékenységeket is végeztem. Jellemfejlesztő élmény volt.
• Lezártam egy hosszú, bonyolult és sokszor fájdalmas korszakot az életemben - és ezért hálás vagyok az egyik már fentebb említett jóbarátnak, illetve egy másik jóbarátnak, hogy átsegítettek ezen.
• Munkát kerestem - Pesten. Rá kellett ébredjek, hogy jelenleg ebben az országban értelmesen fizető állás csakis a fővárosban van, így hát sok pénzt beleölve (vagy 3 új szett az interjúkra, plusz felutazás) de elkezdtem feljárogatni, munkát keresni, rájönni, hogy óriási hiány van talpraesett olaszosokból és hogy egyébként elég rusnya a multivilág.
• New love in the air - a fejárogatással egy időben egy új férfi és lépett az életembe, aki igazából nem is új, mert ismerjük egymást lassan 10 éve. Aranyos kis történet: felajánlotta nekem a kanapéját az interjúk idejére alvóhelynek, aztán az együtt töltött esték másfelé vitték a történetet.
• Munkát kaptam - és "beszopódtam" a multi világába. Ami annyira nem rossz dolog. Napi 8 óra munka, ebben 6x10 perc szünet, plusz fél óra ebédszünet, hazajárási támogatás, értelmes fizetés, SZÉP kártya, kedves kollégák, furcsa userek (eről esetleg máskor egy külön bejegyzés lesz, mert megéri)
• Voltam életem első igazi randiján - és rá kellett döbbennem, hogy a XXI század világa csúnyán átveri a mai lányokat. Azt hiszik/hisszük, hogy csak szemetek vannak és nem létező hercegek, hogy már túl nagy luxus igenis kikérni magunkat, hogy ha nem is királynőként, de legalább EMBERKÉNT bánjanak velünk.
  Abban a pillanatban, amint felismerjük, hogy mi igenis többet érünk és kikérjük magunknak a megfelelő elbánást, akkor meg is fogjuk kapni. Mert ha a férfi férfi és nem fiú, akkor önérzeti kérdésnek veszi, hogy igenis megfeleljen ezeknek az elvárásoknak és megadja neked azt, amit érsz. Ha királynői elvárást kérsz és hálás királynő vagy, akkor meg is fogod kapni. Pont.

Nagyvonalakban ennyi. Persze ettől még sokkal több dolog történt, de az már más. Az egy másik történet. Egy másik bejegyzés. Talán.

A lényeg, hogy most van sajt. Többnyire kék (tudomhogynemlehetdeakkorisfinoooom!!).

Édes élet reggelije

Nápoly óta ismét eltűntem a színről, de csak mert nem voltam hajlandó feladni azt a ritmust, amit kint felvettem, tehát amióta megjöttem, folyton egyetemen vagyok, táncházba megyek, itthon tanulok, vagy valakivel találkozom.

Ez persze a szervezetem is kicsit megviselte, mert amikor az ember reggel 10-től este 9-ig egyetemen van szünet nélkül, akkor enni sem lesz nagyon ideje, hát még főtt ételt szerezni.

Szóval kifejezetten örültem, amikor ma reggel végre volt egy kis erőm, időm és motivációm, no meg ötletem, hogy hogyan lehetne valami olyan édességet szerkeszteni, ami finom, de nem halálos (tekintve, hogy mostanában tényleg össze-vissza ettem, hol semmit, hol meg zabáltam végre kihasználva az alkalmat, hogy táplálékhoz jutottam).

De mi is az az étel, ami könnyen és gyorsan elkészíthető, nagyon finom, és alig kerül valamibe?

Kukoricalisztes palacsinta!

Tegnap már kísérleteztem ennek a sós, omlett szerű változatával, amire tonhalas túrókrémet kentem, de annyira jól sikerült, hogy fotó sajnos nem készült. Ám ma reggel nem felejtettem el megörökíteni ezt a finomságot.

Hogy is készül ez a palacsinta? Úgy mint a rendes: egy tálba egy tojás, valamennyi liszt és ezzel arányosan a tej, egy pár csepp olaj, és jó alaposan el kell keverni, mert a kukoricaliszt nehezebben oldódik, mint a sima. Én egy pici fruktózt is tettem bele, hogy kicsit elnyomja a kukoricaliszt sajátságos ízét.

Kis méretű palacsintasütőben sütöttem ki őket aztán, vastagságra valahol a rendes és az amerikai palacsinta között.

Feltétnek - mert ezt azért összehajtogatni nem annyira lehet - sötét kakaót (vagy hogy hívják ezt?) kevertem ki egy kevés tejjel és fruktózzal úgy, hogy még éppen folyékony massza legyen. 

Tetejére aztán kókusz chipset szórtam, a másodikra meg egy kis müzlit is. Íme az eredmény:

Flashback Napoli D567 - Találkozások és barátok

Tehát legutóbb ott hagytam abba, hogy vártam Fabio válaszára. Szerencsére válaszolt is, így este elmentünk találkozni egy sörre, amihez csatlakozott Maurizio barátja. Jó volt újra látni őt, csak egy kicsit ciki volt a helyzet, mivel azon kevesek közé tartozik, akiket elfelejtettem értesíteni az érkezésemről, azonban annál nagyobb lelkesedéssel szeretett volna ő velem találkozni.
Minden esetre elég jól telt az este, kitárgyaltuk (végigpörgetve a facebook ismerőseim listáját), hogy a magyar lányok tényleg sokkal szebbek az ittenieknél, és hogy akkor májusban jönnek majd Pestre meg Szegedre, mert az mégis az én városom, meg olcsóbb is.

Vasárnap, bár elég későn kerültem ágyba, keltem tízkor és mentem misére a Forcella templomba.
Meglepetésemre az összes signora örült, hogy újra lát. Én pedig teljesen meghatódtam már csak attól, hogy ott lehetek köztük, és még emlékszem minden imára és dalra olaszul.
Mise után hazajöttem és megcsináltam a már szombaton megvett calamarettiket egy kis farro-val, ami a szótár szerint tönkölybúza. A vasárnap további részét pihenéssel töltöttem az előbbi két húzós nap után.

Hétfő reggel ismét tíz fele keltem és mentem a via Toledora a Feltrinelli könyvesboltba, hogy megszerezzem az egyik szükséges könyvet, ám ott nem volt, így át kellett battyognom a másik könyvesboltba, ami egy kilóméterrel arrébb van nagyjából. De nem is az a lényeg, hanem hogy térkép nélkül kellett megtalálnom egy helyet, amit egyszer láttam kb fél percre az interneten gugli térképen előtte. Ám ismét nem kellett csalódnom magamban, szerencsére igen könnyen odataláltam, és így út közben még a kirakatok nézegetésére is volt lehetőségem. A könyvesboltban meg is találtam a keresett könyvet, meg még egy jópárat amit szívesen hazahoztam volna, azonban mindegyik kb 12-25 euró volt, annyi pénzem meg nincs pluszba.
Visszafele, olyan 2 óra tájban már kezdtem igen megéhesedni a reggeli elmaradása miatt, így keresni kezdtem valami helyet, ahol ehetnék egy falatot meg ihatnék egy kávét, de a Chiaia puccos hely, ott minden drága. Így végül választásom egy Yogurteria self-service helyre esett, ahol tömeg alapján árazzák a joghurt-fagyit, amiből te választod ki az ízt/ízeket, a mennyiséget és a feltétet is. Így végül megettem a 3.35 eurós fagyimat, ami viszont megérte az árát.
Aztán útközben hazafele úgy döntöttem, hogy na akkor igazán rúgjunk ki a hámból, és próbáljuk ki a toplista harmadik helyén álló De' Figliole pizzeria pizza frittáját a Forcellából.
Azért is otthagytam végül 3.50-et, de mind megérte: tényleg az egyik legistenibb volt, amit valaha ettem.
Miközben aztán jöttem hazafele, megállított egy japán turista, hogy meg tudnám-e neki mondani, merre találja a vasútállomást. Én kedvesen elmagyaráztam, elköszöntünk, aztán majdnem sírva fakadtam a meghatottságtól, hogy napoletánának néztek.

Délután jött Fabio, hozta a scaldinot, azaz a kis hősugárzót, mivel szombaton elejtettem neki véletlen, hogy a házban eléggé hideg van. Aztán mivel neki se volt dolga meg nekem se, elmentünk az Archeobarba egy kávéra. 1-1 caffe' correttot ittunk, ő stregával és sambucával. Aztán mivel beszélgetés közben a "le ragazze sono stupide e danno fastidio" örök érvényű bölcsességemmel kiérdemeltem, meghívott egy baba'-ra is.
Este megint nem volt semmi dolgom, így az aznap szerzett könyvet olvasgattam, illetve 9 után Fabioékat hallgattam a rádión, akiket a geológus egyesületükről interjúvoltak.

Ma reggel aztán megint keltem, és úgy voltam vele, habár kinéztem egy egész értelmes kis csizmát a Chiaia-n, azért mégis elmegyek a kedvenc helyemre az Umberton, oda, ahol a tavalyi drágáimat is vettem, hátha találok megint valami jó kis cipőt. És így is lett, szerelem első látásra. És csak €50, szóval annyira nem is vészes, és különbenis kb ennyit szántam rá.
Aztán ha már arra jártam, gondoltam beugrok az Orientalera beköszönni a profoknak. Szerencsémre pont össze is futottam az egyikkel, aki aztán mondta, hogy jöjjek vissza később, így hazafele szereztem magamnak egy pizzettát meg lespanoltam az egyik diákjával.
Ebéd, aztán vissza. Ott volt még egy harmadéves srác, a prof mindkettőnket meghívott egy kávéra, közben beszélgettünk. S kisült, hogy a srác is musicista, és tud nekem segíteni anyaggal meg ismerősökkel a szakdogámhoz!!!
Miután elköszöntünk, még nem volt kedvem hazajönni, így kapva az alkalmon elmentem megnézni a Museo dei Tesori di San Gennarot, mivel láttam a neten, hogy egy nagyon ritka püspöki sapka most van ideiglenesen kiállítva. A múzeum gyönyörű, ám csak én voltam egyedül, így aztán végérvényesen felfedeztem egy újabb félelmet: rettegek (egyedül) az olyan templomokban, ahol a padlóban sírok vannak, a falakon pedig nagy (mell)szobrok.
Hazafele kóvályogtam még egyet a másik kedvenc piacomra, aztán a Porta Albánál megálltam a könyveket nézegetni, most meg itthon vagyok, pihenek, mivel este 8-kor találkozom Mohammeddel egy baráti pizzára.

U.i.: Nemakarokhazamenni!!!!!

Flashback Napoli D234 - Könyvtár és meglepetések

Csütörtökön végre eljutottam a könyvtárba. Persze ez sem akárhogy történt, mert három embertől kértem útbaigazítást, mire a negyedik végre odakísért a bejárathoz, ugyanis a Biblioteca Nazionale Vittorio Emanuele az a királyi palota (amint tudjuk a paloták meg nem a könnyű bejárhatóságukról és apró méreteikről híresek) középső szárnyának hátsó részében található.

Nagy nehezen megtaláltam, felmásztam a könyvtár szintjére, aztán nekiálltam a kis jegyzetfüzetkémmel a kezemben, amelybe a címeket írtam, információt kérni. No, ez megint igen bonyolult hadművelet volt. Mikor is végre megtaláltam, hogy melyik könyvet melyik részlegről kell kikérjem, akkor jött a töltse ki ezt meg ezt rész, ami valamilyen oknál fogva iszonyat bonyolult és fárasztó folyamat itt olaszéknál.

Mire végül hozzájutottam a könyvhöz, és túlestem mindenféle hercehurcán a fénymásolást és kikölcsönzést illetőleg (amiből egyik sem volt lehetséges, az egyik a „kopirájt” miatt, a másik meg, mivel nincs „residenza in Campania”, azaz nincs bejelentett lakcímem), már igencsak kezdtem feladni. Ekkor azonban egy kedves hölgy felajánlotta, hogy akár fotózhatom is a könyvet. Újra felbátorodtam, ám alaptalan volt az örömöm: 30 oldalt engedélyeztek. Hát, azzal nem megyek sokra a szakdogámhoz, így hagytam is az egészet a fenébe, új terven kezdtem gondolkozni, és bánatomban vettem megint egy melltartót meg két bugyit hazafele a Toledon. No meg kinéztem egy helyes kis bőrcsizmát, amit majd vissza kell még mennem felpróbálni.

Hazafele megint elkapott az a fránya eső, de már úgy voltam vele, ha fene fenét eszik is, csak elmegyek végre a Di Matteoba egy kis sült valamiért ebédre, amiből végül egy pizza fritta lett, meg egy babà, csak úgy az íze kedvéért.

Délután folytattam a betegség-kiheverést, ami elég lassan megy, ha az ember minden nap elázik, aztán bejön a hideg szobába (kb 16 fok van bent amikor belehelem), ahol esélytelen megszáradnia. Este pedig mentem Lenához, az orosz barátnőmhöz. Mert hát én kifogtam a rendszeren, és a február első hetére feladott „Kedvenc orosz szavam” fogalmazáshoz profi segítséget kértem – azaz egy igencsak segítőkész anyanyelvűt.

Útközben összefutottam Mohameddel, az izraeli arab ismerőssel. El lehet képzelni a meglepetését, ahogy áll kint a bár előtt, SMSt ír, én meg egyszer csak megállok előtte, hogy na heló. Viszont jól esett, hogy annyire megörült nekem, hogy rögtön mondta is, hogy majd mennünk kell egyet pizzázni.

 Lenánál is baromi hideg volt. Írás közben jól elszórakoztunk, mivel mint közben kiderült, már egy éve nem volt otthon, szóval lassan egy éve nem nagyon beszélt oroszul sem, így néha belegabalyodott a saját mondataiba. Mikor kész lettünk az írással, nekiálltunk tortát sütni, ami végül „modern art” lett, mivel a krém sehogy sem kart megszilárdulni, a hideg ellen meg whiskeys teát ittunk.

Tegnap dolgoztam a beadandómon meg pihengettem, teáztam, aztán délután átjött hozzám Oscar, a tavalyi tamurriata tanárom, hogy tippeket adjon a szakdogához, este pedig házibuliba mentünk a Forcellába.

Jó kis buli volt, többségében spanyolok meg helyiek, de összehaverkodtam egy mexikói lánnyal is többek között. Itt ismét „surprise-bomb”-oltam, mikor is megjelent Luigi, a kerub, az egyik Erasmusland-es szervező srác. Mikor a buli véget ért, persze volt egy kis kötelező Bellini, meg aztán mentünk egy új helyre is táncolni kicsit, aztán haza. Csak lazán.

Ma aztán délig aludtam, majd keltem és irány a könyvesbolt megrendelni a szükséges könyveket, majd a piac, tekintve hogy végre nem esett.

Ahogy kiértem a Porta Capuanára teljesen elfogott a nosztalgia. Ahogy haladtam végig az árusok között, szint úgy éreztem, mintha soha el sem hagytam volna ezt a helyet, már attól megnyugodott a lelkem, hogy ott sétáltam. Az meg aztán hagyján, hogy végül a kedvenc halas helyemen 6 euróért volt a calamaretti (kicsi tintahal) kilója, rögtön vettem is fél kilót, az lesz a holnapi ebédem mise után.

Hazafele aztán olyat láttam, ami eléggé meghatott és igencsak újra elgondolkoztatott a várossal kapcsolatos sztereotípiákról. Ahogy jöttem a dei Tribunalin, a kukák melett ott állt egy cigányasszony (a szoknyájából ítélve), de a jobban öltözött fajta, és éppen készült beletúrni a kukába, mikor az egyik kis bárból  kijött a pultos két kis papírzacskóval a kezében, hogy odaadja neki a maradék péksütiket. Megnézném, hogy mondjuk ez Pesten mikor történik meg…

Ebédre egy kis pestós tészta, aztán délutáni program befejezni a beadandót, most meg várom, hogy végre szóljon Fabio barátom, hogy mikor menjek meg hova, hogy igyunk egy sört a tegnapi szülinapjára. Mert itt Nápolyban csak most kezdődik az este. Tényleg.

Pace & provolone piccante!

Flashback Napoli D1 - spirituális utazás és betegeskedés

Őszintén szólva, már annak örülök, hogy működik az agyam és le tudom írni mindazt, ami eddig történt, tekintve, hogy elkapott a szokásos „összemolás”, ami akkor szokott bekövetkezni, amikor a megszokott, rutinból menő hajtásnak vége és végre lehetőségem lenne pihenni. Ergo, már az éjjel alig kaptam levegőt, aztán a ma délelőtt/kora délutánt leszámítva totál halál van.

De kezdjük az elejétől.

Hála az égnek, most kevésbé paráztattam be magam indulás előtt, mint szoktam néha. Olyannyira jól mentek a dolgok, hogy meg is lepődtem, amikor felfedeztem, hogy talán olaszországi utazásaim során először csak egy melltartó van rajtam (tudni illik mindenfajta ruhanemű közül az foglalja a legtöbb helyet, mivel sehogy sem lehet összehajtani vagy begyömöszölni valami kis résbe).

Maga a repülőút olyan volt, mint valami spirituális utazás kezdve onnan, hogy a biztonsági ellenőrzésnél végigsegítettem egy kisgyerekes anyukát, aki életében repült, miközben túlestem az első teljes testes motozásomon is: becsipogott a kapu, szóval a kedves fiatal biztiőr néni jól megtapogatott mindenhol.

Aztán ahogy felszálltunk a géppel jött az igazi csoda. Elindultunk a budapesti borongós időből, és ahogy szálltunk felfelé, először beértünk a felhőrétegbe, majd elhagytuk azt, és hirtelen, mintha csak a mennyországban találtuk volna magunkat, alattunk minden fehér hab lett, körülöttünk pedig ragyogó napsütés, és csak az ablakokon megjelenő jégvirágok árulkodtak arról, hogy bizony azért ez nem olyan, mint amilyennek látszik.

Horvátország felett egy pillanatra látni lehetett a felhőnkön át a tengerpartot a leszakadozott kis szigetekkel, aztán már csak mikor a csizma fölé értünk lehetett látni bármit is ismét.

Mikor beértünk Nápoly fölé aztán megismétlődött visszafele a folyamat: elhagytuk a ragyogó napsütést és leszálltunk a reptérre, ahol persze eső várt minket.

Szerencsémre, mivel otthon az elsők között adtam fel a poggyászom, itt elsőként is kaptam meg, siethettem hát az Alibusra. Ahogy kiértem a reptér elé, már kezdett rám törni az érzés: ezt már ismerem. A buszról utána átszálltam metróra, ami egy elég bonyolult hadművelet volt, tekintve, hogy a Garibaldi még mindig totál fel van túrva, én meg nagybőrönddel voltam, aztán meg a kis lépcsős sikátoron fel a terecskére, amin a lakás van. Gyorsan meg is találtam a kaput, és szerencsémre egy bácsi be is engedett. Át a kis udvaron, fel a meredek és szűk csigalépcsőn, ahogy Bendi (a lakás eredeti lakója) elmagyarázta.

Mikor hazaértem a lakótárs még nem volt itthon. Ledobáltam gyors a cuccaim és elindultam a közeli Carefourba venni némi kaját.

Ahogy kiléptem a kapun csapott meg igazán a felismerés. A késődélutáni szürkületben megcsapott az az ismerős fű-szemét-csatornaszag, és éreztem, itthon vagyok.

Este már csak pihentem, ami rám is fért, olyannyira, hogy végül sikerült 2-3 megszakítással az orrfújások miatt, de 11 órát aludnom.

Egy kis keksz reggelire és irány a piac – gondoltam én. Aztán ez nem annyira jött össze, mivel elkövettem azt a hibát, hogy az Umberton mentem végig, ahol az összes kedvenc boltom van kb, szóval mire elértem a piacra már gazdagabb lettem egy fekete nadrággal, két melltartóval, egy fekete trikóval és szegényebb 18 euróval.

Hozzá kell tenni, hogy volt jó oldala is a dolognak: amikor bementem a kedvenc táskás boltomba (Fravir) és az eladó csaj magyarázta a kedvezményeket egyszer csak felkiáltott:

-Te már jártűl itt!

-Tessék?

-Te már voltál itt nálunk! Beszélgettünk a samponokról. Csak akkor hosszú volt a hajad meg szőke!

-Most is hosszú a hajam, csak vöröses. El se hiszem, hogy emlékszel rám!

Hihetetlen. Ezt szeretem Nápolyban. Mindig meg tud lepni. Mosolyt tud csalni az ember arcára. Mondjuk utána kiegyenlítésként hazafele jól nyakamba is szakadt az eső, de már nem bántam.

Ebédre ettem egy kis tésztát tenger gyümölcsivel, lehet, hogy az is tett még rá egy lapáttal erre az egészre, de a lényeg, hogy most délután már alig éltem, így maradtam itthon a meleg plédek alatt némi teával meg aszkorbinsavas vízzel filmet nézni. Majd megesz a fene, hogy ezt kell tennem, ahelyett, hogy élvezném a várost és csinálnám a dolgomat, de inkább heverjem ki magam ma és kezdjem újult erővel holnap (legkésőbb holnapután) mint hogy szenvedjek egész héten.

A lakás egyébként jó, csak hideg és internet is az erkélyen gubbasztva van, de legalább van tető a fejem felett, és ezért hálás vagyok. A többi meg majd lesz jobb!

Pace & belpaese!